A János vitézről mindenkinek vannak emlékei. Vagy az, ahogyan gyerekként elbűvölte őt az elbeszélő költemény meseszövése, vagy az, hogy nem kötötte le a figyelmét, mert kötelező olvasmány volt. Azoknak, akik április 13-án a Gyengénlátók Iskolájában vagy április 19-én a Vakok Iskolájában megnézték a GNM Színitanoda előadását, megelevenedett János vitéz.
A GNM Színitanoda diákjai közül sokan hangról jó ismerősei a Lapról hangra olvasóinak, hiszen tavaly óta – Jobbágy Eszter beszédtanár szervezőmunkájának köszönhetően – rendszeresen felolvasnak nekünk. A felolvasások során sok kedves köszönőlevelet kaptak a látássérült olvasóktól. Ezek hatására úgy gondolták, szeretnék meglepni a látássérült közönséget egy, minden ízében akadálymentes színházi előadással. Erre az „Informatika a látássérültekért” Alapítvánnyal együttműködve, a Nemzeti Tehetségpont által meghirdetett NTP-FTH-15 pályázati szakmai programnak köszönhetően nyílt lehetőség. Ez sok diákjuknak hasznos a társadalmi felelősségvállalás személyes megélése szempontjából. Emellett egy különleges szakmai gyakorlatként is felfogható ez a darab, ahol a fiatal színész a beszéd- és énekhangját használja fő kifejező eszközként, és megismerkedhet új, látássérültek számára teljesen befogadható előadásmódokkal. A közönségnek pedig szintén öröm, ha „házhoz jön” a színház, és néhány lépésre tőlük életre kel János vitéz.
A két előadást többhónapos próba, izgatott készülődés előzte meg. A Vakok Iskolája Nádor terme előtt az előadás délutánján néhány izgatott ötödikes álldogált. Nekik a János vitéz friss olvasmányélmény, büszkén újságolták, hogy ötösre feleltek belőle, most pedig, micsoda különleges alkalom, még meg is nézhetik. A közönség egyre gyűlt, a nagyobbak sem akartak kimaradni az előadásból. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, bemutatta nekünk az audió- narrációt végző Jobbágy Eszter a két főszereplőt, János vitézt a hatalmas subájával, a rakoncátlan, elszaladozó, bégető birkákkal, és persze a kedves hangú, meleg tekintetű Iluskát. A darab a János vitézből jól ismert memoriterrel kezdődött, amire valószínűleg még a felnőttek is emlékeztek. Aztán képről képre lejátszódott a történet.
Az eredeti János vitéz szövegét teljesen megőrző, pontosan idézett párbeszédeket hallottunk. Ezeket és az elbeszélő szemelvényeket kiegészítették a hanghatások és az audió-narráció. A színészek mozdulatai, az, ahogyan élő képet formáltak, végig láthatóvá vált a közönség számára az audió-narrációnak köszönhetően. A zenei elemek nagyszerűen illeszkedtek az eseményekhez. Az apró zajok közül még a pénzcsörgést, a lódobogást is lehetett hallani, nem is szólva a csatazajról, a viharról vagy a boszorkányok hátborzongató sivításáról. Minden mozzanatában érdekes volt a darab, azt pedig külön öröm volt látni, ahogyan a szereplők beleélték magukat a játékba, izgalom nélkül, nagyokat nevetve, felszabadultan játszottak; a közönség pedig velük izgult, nevetett, tapsolt.
Olyan előadást láthattunk, ahol a közönség és a színészek valóban egymásra találtak, „összeéreztek”, és hagyták, hogy elvarázsolja őket Petőfi játékos kedve és nyelvi leleménye. Köszönjük a GNM Színitanoda diákjainak és tanárainak, hogy kicsiknek és nagyoknak, látóknak és látássérülteknek egyaránt életre keltették János vitézt.
Hamarosan a pályázati program következő rendezvényéről is beszámolunk majd olvasóinknak.
Hír elküldése e-mail-ben űrlap mutatása
