Velegi Dorka beszámolója a 2018-as zadari ICC táborról
Ennek a beszámolónak úgy kezdek neki, hogy a tábor óta már eltelt pár hét, így az engem érő benyomásoknak és élményeknek, tapasztalatoknak volt idejük leülepedni.
Július 22-én a hajnali hőség ellenére hatalmas lelkesedéssel, valamint jól titkolt izgalommal vártuk a buszt a Népliget Autóbusz pályaudvar betonján. A többes szám nem véletlen, ugyanis az idei táborban a magyar delegációt három fő képviselte: Alexa, a koordinátorunk, Beni, az új résztvevő és jómagam, aki már voltam egy korábbi táborban.
Miután mindent bepakoltunk, és megbarátkoztunk a Flixbus faék-egyszerűségű expressz bejelentkezési felületével, jöhetett az a nyolc és fél órás buszút, amit sikerült kisebb-nagyobb megszakításokkal végigbeszélgetnünk.
Délután háromnegyed öt körül értünk Zadar városába, ahol egy kisebb kommunikációs félreértés után sikerült megtalálnunk azokat a segítőket, akik egy kisbusszal a szállásunkra transzportáltak minket.
Lenyűgöző élmény volt megtapasztalni, hogy újra angolul beszélnek körülöttem. Kicsikét féltem, hogy nehezen fogok tudni visszarázódni, illetve hasonló kommunikációs malőrökbe fogok belefutni, mint négy éve, de hála a Magasságosnak, nem került erre sor.
A szállásfoglalást követően vethettünk egy pillantást a szokatlanul bőséges üdvözlőcsomagra, magunkhoz vettük a már szimbólumnak számító ICC kitűzőket, ami a nevünket tartalmazta, valamint azt a pendrive-ot, amire a tábor során keletkező mindenféle adatokat menthettük. Ezután ért minket az első meglepetés. A hostelnek ugyanis jó negyedórás sétára volt az étterme. Reggelente ezt igencsak díjaztuk, ugyanis a reggelinket is ott tudtuk átvenni. Szerencsére sikerült kifognom egy horvát származású önkéntes kísérőt, akivel fel tudtam picit frissíteni az angoltudásomat, és aki rengeteget mesélt az országról és az emberekről.
A megnyitó esemény után kezdődhetett a vegyülés első szakasza. Szerencsére a szervezők viszonylag rövidre fogták a beszédeket, így egy laza húsz perces ceremónia után kezdődhetett a szocializáció. Először ugyan picit aggódtam, hogy Beni mennyire fog tudni beilleszkedni a környezetbe, mivel ő még nem volt hasonló eseményen, de szerencsére jól vette az akadályt, ami miatt nagyon büszke voltam rá.
Idén is a cseheket sikerült először megtalálnom. Habár a nevüket a bemutatkozás után három másodperccel már el is felejtettem, vigasztalt a tudat, hogy néhány későbbi beszélgetés során kiderült, hogy ők is így voltak az én cseppet sem szokványos nevemmel. Utánuk következett pár belga, holland és német fiatal, akik közül egy embert ismertem is még 2014-ből.
Sajnos, mivel a közel fél napos busztúra minden erőnket elvette, kénytelenek voltunk hamar visszavonulni hálótermeinkbe. Az éjszaka közepén megérkezett a szobatársam is, akivel szintén együtt táboroztunk annak idején, de akkoriban összesen három szót váltottunk. Vele később jóban is lettem még annak ellenére is, hogy az életritmusunk nem igazán egyezett.
Ugyanakkor sikerült felújítani egy régi ismeretséget is: Adri, aki annak idején még a testvérem koordinátora volt, idén a svájci delegáció koordinátoraként érkezett, így nyolc év után végre vele is tudtam váltani pár élő szót.
Másnaptól indult be az élet. Reggeli után részt vettünk az idei első eligazításon, ahol különböző csoportokba osztottak minket. A beosztás után be tudtunk jelentkezni az ICC informatikai rendszerébe, illetve kaptunk egy röpke tárlatvezetést a workshopoknak otthont adó helyszínekről. Ebéd után mindenki megtudta, hogy a korábban lefoglalt foglalkozások közül aznap éppen melyikbe osztották be. Volt akkora szerencsénk, hogy Benivel ugyanabba a workshopba kerültünk. Ez egy hatórás foglalkozás volt a gyakorlatban, ami a nevével ellentétben – networking – nem informatikai hálózatokról szólt, hanem emberi kapcsolatokról, barátságokról, munkahelyi kontaktusokról, etc.
Két nap múlva egy hagyományosnak tekinthető program következett: a nagybetűs Kirándulás. Egy, a szállásunktól két órára található helyre, a Krka Nemzeti Parkba látogattunk el, ahol a parknak is nevet adó folyó vízeséseit és élő környezetét tudtuk megtekinteni, valamint részt vettünk egy igazán élvezetes hajóúton is. Számomra két dolog vetett minimális árnyékot az eseményre. Az első az volt, hogy röpke tíz perccel indulás után a kísérőmmel együtt sikerült belekeverednünk a tömegbe, és, habár viszonylag hamar ránk találtak a szervezők, utána végig attól rettegtünk, hogy mikor veszünk el újra. A másik pedig egy fogalom: az ICC Café. Az az esti klubfoglalkozás, amit szintén a szocializáció jegyében hoztak létre a szervezők az olyan résztvevőknek, akik az esti szabadidős foglalkozás után is éreznek elég kedvet a karattyoláshoz. Én éreztem elég kedvet, és bíztam a kávé erejében, amit igencsak sikerült túlbecsülnöm, így félig zombi üzemmódban jártam végig a túra útvonalát. Nem bántam meg, mert a táj gyönyörű, a levegő friss, a folyó élő, a folyó vize pedig hideg, így hihetetlenül frissítő volt.
Pár szó a már említett szabadidős foglalkozásokról:
Ezeket elsősorban a fölös energiák lekötésére, másodsorban a helyszín jellegzetességeinek bemutatására találták ki. Majdnem minden este szerveztek valamit, ami interaktív módon mutatta be a város kulcspontjait: egyik nap városnézésen, másik nap egy sófeldolgozó üzembeli tárlaton, a harmadik nap egy rövid úszó foglalkozáson vettem részt, ami egy nyugodt öbölben történt pár perc sétára a programoknak teret adó egyetem épületétől.
A kirándulás után – tanulva az eddigiekből – jobban igyekeztem beosztani az alvásidőmet, így úgy törekedtem gazdálkodni, hogy egyaránt jusson energiám a résztvevőkre és Benire – akit idő közben kénytelen voltam öcsémmé fogadni, hogy ne nézzenek folyton a barátnőjének. Mivel a napirendünk a folyamatos workshop-ellátottságnak, az esti szabadidős tevékenységeknek és a viszonylag hosszú időt igénybe vevő étkezéseknek köszönhetően igencsak zsúfolt volt, szocializálódni csak az ICC Café-ban volt igazán lehetőségünk. Itt sikerült szert tennem eddigi életem legfurcsább ismeretségeire. Az első Café-élményem során sikerült egy montenegrói sráchoz odasodródnom, aki azzal kezdte, hogy tud egy magyar dalt, aminek valami olyasmi szövege van, hogy „Megállj, megállj, kutya Szerbia.” Úgy hittem, ezzel meg is alapoztam a jó híremet mint magyar, de nem, mert végül egész jól összebarátkoztunk. Sikerült barátságot kötnöm továbbá egy olyan lengyel résztvevővel, aki arról vált híressé, hogy egy parkbéli padon is képes volt elaludni a füle mögé dugott fehérbotján megtámasztva a fejét, és akárhogy próbáltam ébresztgetni, nem tért magához, csak mikor megfogtam a csuklóját, hogy megnézzem a pulzusát. Egy másik, szintén lengyel lányról viszont csak az utolsó pillanatban tudtam kideríteni, hogy hasonlóan imád szervezkedni, mint én, és egy lovaglós program alkalmával meg is egyeztünk, hogy majd létrehozunk valami közös projektet, például egy kislétszámú ifjúsági cserét.
A kirándulást követő napokban visszaállt minden a rendes kerékvágásba. Sorra követték egymást a jobbnál jobb workshopok, ahol megtanultam bánni a hangommal, megismerkedtem egy programmal, amivel akadálymentesen lehet prezentációkat készíteni, elmélyedhettem az állásinterjúk, az önéletrajzok, illetve a munkahelyi zűrök világában, készíthettem csokis-nutellás sajttortát, sztracsatellás gyümölcssalátát, és megtudhattam, mekkora jelentősége van a személyes megjelenésnek, stílusnak és külsőnek. Hihetetlenül pozitív volt tapasztalni, hogy a különböző kultúrák kérdései hogyan viszonyulnak egy adott problémához, illetve mennyire vagyunk képesek tanulni egymástól, az alkalmazkodást nem is említve. Mit teszel például, ha nem jut eszedbe az a szó, hogy szív- és érrendszer? Hogyan magyarázod el egy humán tagozatos olasznak, hogy mi az a mér- és számtani együttható, és miért fontos ez egy vitában, ami narancsokról folyik? De valahogy sikerült mindent megoldanom…
Hétfő este volt a záró ceremónia, amit a hostel udvarában tartottak. Mint az ilyen eseményeknél megszokott, a résztvevő országok egy-egy rövid műsorszámmal fejezték ki, mennyire érezték magukat jól. Szebbnél szebb előadásokat – főként énekes produkciókat – hallhattunk, melyek közül nekem a szerb-horvát-szlovén-montenegrói koprodukció jelentett a legtöbbet, amikor is a srácok egy népdal három versszakát adták elő, ki-ki a maga nyelvén, versszakokra felosztva. Tették mindezt anélkül, hogy bármi politikai felhangja lett volna az eredménynek. Mi a svájciakkal, és az egy szem osztrák résztvevővel dolgoztunk össze. Egy ún. staff meetinget (személyzeti értekezlet) parodizáltunk ki, ami azért volt különösen nagy jelentőségű, mert ez volt az, amiért szeretett koordinátoraink nem tudtak normálisan ebédelni, és ez volt az, ami alapot adott a vezetőségnek, hogy minden alkalommal másért szúrja le a fent említett személyeket. Hála a jó égnek, a parodizált személyek – akik közül ketten (becses nevükön Adri és Alexa) részt is vettek a műsorban, mint svájci és magyar résztvevő lányok – vették a lapot, és sokat nevettek közben. Külön pozitívum volt, hogy az est háziasszonyi szerepét az az önkéntes lány vállalta magára, aki a magyar-svájci gárda mellé volt beosztva. Ő Nina, az ICC Jolly Jokere. Őt tudtuk riasztani, ha Alexáék nem értek vissza a workshopról, hogy az ebédlőbe kísérjenek minket, és őt zargattuk akkor is, mikor információ kellett, hol kapható a városban a legfinomabb ajvár vagy fagyi, és merre érdemes menni, ha nyugodt fürdőzésre vagy erős kávéra vágyunk. Vele is, mint sok más ICC taggal, olyan jó kapcsolatot sikerült kiépítenem, hogy végül öleléssel és viszontlátási ígéretekkel búcsúztunk az est után.
Ez a tábor, ha lehet így fogalmazni, sokkal mélyebb benyomásokat tett rám, mint a 2014-es. Az idő közben felfejlesztett angoltudásomnak, valamint a szélesedő látókörömnek köszönhetően sokkal több embert sikerült megismernem, átértékeltem a segítség és segítségnyújtás fogalmát, megtudtam, milyen élmény hajnali háromkor szovjet himnuszt hallgatni egy délszláv résztvevő előadásában, megtudtam, mi az a „hvala”, ami nem összekeverendő a halvával, megtapasztaltam a sós tengert, az enyhén sós örömkönnyet, a Krlovacku-t és a nagybetűs Csokis Teasütit, megismertem Unixot, a vakvezető kutyát, hallottam víziorgonát, beavattam egy japánt az ortodox kultúra általam ismert rejtelmeibe, és persze, szokásomhoz híven, alakítottam a jogászt, melynek köszönhetően a fél tábor Lawyernek szólított Dorka helyett.
Ha tehetném, visszamennék. Eltelt már néhány hét július 31. óta, de még mindig hiányzik a hely, az emberek, és az a miliő, ami az ICC-t azzá teszi, amit Európa és Japán látássérült fiataljai már huszonnégy éve tapasztalhatnak meg. Hiányzik a nevetés, a kapkodva készülődés, a workshopokat megelőző izgatott várakozás, a szabadidős tevékenységek izgalma, az étkezések körüli káosz, Nina mosolya, Alexa alig titkolt izgalma, hogy minden rendben menjen, Beni kérdései, és az az állandó nyüzsgés, ami ott körül vett minket.
Remélem, lesz mód arra, hogy a jövő évben is induljon magyar résztvevő a táborba, és ha igen, akkor így előre is hasonlóan jó élményeket kívánok neki!
Pisch Bendegúz beszámolója a zadari táborról
Idén résztvevője voltam az International Camp on Communication and Computers (ICC) tábornak. A tábort Zadarban rendezték, egy kisvárosban, Horvátországban a tenger partján. A táborban hárman képviseltük Magyarországot: Alexa a magyar koordinátor, Dorka és én. Július 22-én vasárnap reggel indultunk a Népligeti buszpályaudvarról. Délután érkeztünk meg Zágrábba, ahol át kellett szállnunk a zadari buszra. Nagyjából délután 5 óra körül értünk oda. A csomagokkal együtt először elvittek minket a szállásra, egy kollégiumban laktunk. Megmutatták a szobát, megkaptuk a kulcsokat, és kaptunk egy táskát pár hasznos dologgal, többek között tusfürdő, szappan, és egy pendrive volt benne, a tábor közben készített fájlok tárolására. A szobatársam még nem érkezett meg, csak este tudtunk megismerkedni. A szobatársamat Men-nek hívták, és Svájcból jött. Ő már nem először volt ott a táborban, így voltak ismerősei. Például a barátnőjével, aki Görögországból jött, is egy korábbi táborban ismerkedett meg. A tábor folyamán több ehhez hasonló történetet is hallottam. A szoba elfoglalása után közösen az önkéntesekkel elsétáltunk az egyetemhez és az étteremhez, itt volt a nyitóünnepség. A szervezők köszöntötték a táborozókat, a tábor alapítója beszédet mondott, aztán elkezdődhetett az ismerkedés. Este megismerkedtem Adrival, a svájci koordinátorral, és a vakvezető kutyájával Unyxszal, akinek a neve miatt később sok informatikai témájú vicc született.
Hétfőn, a reggeli után volt egy eligazítás. Bemutatkoztak az önkéntesek, megmutatták, hogy hogyan kell belépni az ICC-s számítógépekbe, és körbevezettek minket az egyetemen és az általános iskolában. Ebéd után következett még egy tájékoztató, itt mondták el az aznapi workshopok résztvevőinek a nevét az országgal együtt. Az első workshopunk Dorkával a networking volt. A foglalkozás az emberi kapcsolatokról, kapcsolattartásról, információközlésről szólt. Maga a workshop két részből állt, a második részét kedd reggel tartották. Kétféle workshop volt: 3 és 6 órás. A workshopok felénél mindig volt egy 10-15 perces szünet, ahol ki lehetett menni, és ismerkedni, vagy az ismerősökkel beszélgetni. A networking a nagy workshopok közé tartozott. Részt vettem továbbá egy, a PowerPoint-bemutatók készítésének alternatív módszerét bemutató workshopon, ahol egy Pandoc nevű programmal írhattunk prezentációkat. Megismerhettem az akadálymentes Word-dokumentum szerkesztés alapjait is. A Creative writing című foglalkozáson önmagunk jobb kifejezését, a történetírás fontosabb lépéseit sajátítottuk el. Az Echolokáció workshopon a tárgyakról visszaverődő hanghullámok alapján történő tájékozódást mutatták meg. Legjobban a telefonos szövegfelismerésről, képfelismerésről tartott előadás tetszett. Esténként különböző szabadidős elfoglaltságok voltak. Első nap a városban sétáltunk és domború térképen néztük meg a főbb látnivalókat, második nap egy sófeldolgozóban jártunk. Szerdán kisebb csoportban (a magyar-svájci csoport) lementünk a tengerhez fürdeni. Pénteken tandemeztem, az egyik önkéntessel, Ksenijával a horvát és a magyar nyelv érdekesebb szavairól beszélgettünk. Amikor a második körre indultunk el a tandemmel, Ksenija mondta, hogy van egy magyar zene a telefonján, bekapcsolja. Kiderült, hogy egy „Ellopták a biciklim, a piros-fehér biciklim” című magyar mulatós szám volt, és mialatt hallgattuk, szóban fordítottam neki a szöveget magyarról angolra. Szombaton egy nagyobb csoporttal mentem úszni. Az esti szabadidős tevékenységek után az ICC Café-ban lehetett beszélgetni a többi résztvevővel. A hely általában este 11 óra körül bezárt, olyankor kimentünk a kollégium elé, és ott folytattuk a beszélgetést. Egy társasággal éjjel 4 óráig maradtam lent. Vicces volt hallgatni éjjel 3-kor a szovjet himnuszt az egyik montenegrói résztvevőtől, és hallgatni, ahogy egy cseh barátjával parodizálják a brit beszédstílust az angol résztvevőktől pár méterre. Érdekes volt megfigyelni például, hogy az olasz résztvevők nagyon nyitottak, különösen könnyen lehet velük beszédbe elegyedni nagyon sok témáról. Gondolkodásmód tekintetében a japánokat találtam érdekesnek. Az interkulturális workshopra bejött Makoto, a japán koordinátor, és mesélt arról, hogy Japánban az emberek nem szólítják egymást a keresztnevükön, csak a vezetéknevet használják, illetve egy utótagot hozzá, ami jelzi az adott személy életkorát, viszonyát a megszólító félhez képest. Főleg szláv országokból jött emberekkel beszélgettem, érdekelt a nyelvük és a kultúra, mert majd az orosz nyelvvel szeretnék továbbtanulni. Megismerkedtem például két lengyel résztvevővel, Kamill-lel és Majával, akikkel a tábor folyamán többször is beszélgettünk. Voltak olyan szerb résztvevők, akik pár szót tudtak is magyarul, mert olyan területen laknak, ahol magyar emberek is élnek. A német nyelvet is használtam egy keveset, de a Svájcban beszélt német és a Németországban beszélt német nyelv között nagy különbségek vannak. Csütörtökön egy kiránduláson vettünk részt a Krka nemzeti parkban 2 órányira Zadartól. Én Stefan-nal mentem, aki mesélt a környezetről, közben nagyokat nevettünk az angol szavak magyar megfelelőin. Keskeny fa hidakon sétáltunk, alattunk folyt a folyó. Sajnos a csapat egy része lemaradt, és csak sokára tudtak visszacsatlakozni. Később mentünk hajóval is. Ezen a napon kivételesen nem az egyetem éttermében, hanem egy másik étteremben ettünk, ahol hazafele menet álltunk meg. Szombat délelőtt volt a karakterfelismerésről szóló workshop. Vasárnap délelőtt nem volt előadás, ezért fürödtünk a tengerben, azután pedig elmentünk egy közeli étterembe ebédelni. Este kezdtük előkészíteni a hétfő esti előadást. Egy szervezői értekezletet adtunk elő kiparodizálva. Kedden reggel indultunk el a pályaudvarra, és délután értünk vissza Budapestre.
Nagyon jól éreztem magam a táborban. Sok emberrel megismerkedtem, a workshopok hasznosak voltak és sokat tanultam rajtuk.
Azoknak, akik szeretnének részt venni a táborban, azt tanácsolom, hogy bátran merjék megszólítani az embereket, és beszélgetni velük.
