A Mózeskosár Egyesület találkozókat, beszélgetéseket szervez az örökbe fogadás érintettjeinek, örökbe adó és örökbe fogadó szülőknek, gyerekeknek. A cikkben megszólaló két anya más-más szemszögből közelíti meg az örökbe fogadás tényét. Egyikük, örökbe fogadó szülőként arról beszél, hogyan igyekszik a meséléssel megkönnyíteni, feldolgozhatóvá, megbeszélhetővé tenni kisgyerekének azt a tényt, hogy ő egy másik néni pocakjában növekedett. Az örökbe adó anya pedig a kétségbeesésről, a szégyenről, a tehetetlenségről beszél, amelyet az utolsó pillanatban is érzett, amikor átadta kislányát az örökbe fogadó szülőknek. A beszélgetés elindítója pedig egy angol szerző könyve, aki örökbe adó szülőkkel készített interjúsorozatot az átéltekről.
Vannak, akik megcáfolhatatlan tényként kezelik, hogy a magyar finnugor nyelv. Mások kételkedve csóválják fejüket ennek az állításnak a hallatán. Akár a finnugor táborba tartozzon valaki, akár az „Attila utódai, a hunok leszármazottai" táborba, sokan elfelejtik, hogy a nyelvrokonság nem feltétlenül egyezik meg a nép eredetével. A nyelv tehát lehet finnugor eredetű, de ezzel a nép eredetéről még nem mondtunk ki semmit. A 18. században került be először a tudományos gondolkodásfolyamba a finnugor eredet. A vita azóta is tart. Ez a cikk nem foglal állást, hanem szembeállítja a két elképzelés főbb pontjait, kitérve az alapszókincs segítségével objektíven megállapítható finn-magyar közös nyelvi elemek rövid bemutatására.
Vitray Tamás emlékszik vissza azokra a témákra, amelyeknek az ő műsorai biztosították a nyilvánosságot. Azt hihetnénk, hogy amolyan lassan mesélős történeteket fogunk hallani a televíziózás kezdeteiről, arról, hogy „akkor bezzeg minden más volt". Dehogy! Vitray Tamás nem önmagáról mesél, hanem azokról az orvosokról, akiknek eljárásai napjainkra jól bevált módszerekké váltak; azokról az orvosokról, akiknek ő biztosított megszólalási lehetőséget a televízióban. Sokszor nagy vitát váltottak ki ezek a műsorok. Erre annak az újságírónak a nyitottságával gondol vissza Vitray, aki mindkét felet meg akarja szólaltatni, lehetőséget akar adni egy-egy orvosi eljárás híveinek és cáfolóinak is. A várt visszaemlékező interjúból egy másfajta emlékezés lett, azokból a mozzanatokból áll össze ez az interjú, amelyekről azt gondolja Vitray Tamás, hogy ezek azok a pontok, amelyek meghatározzák a munkásságát.
Érdekes az a gondolat, hogy milyenek lehettek a nők, akik titokban vagy nyíltan egy-egy diktátor szerelme-, felesége, társaként éltek. Sokak számára összeegyeztethetetlen lehet az a tény, hogy az elképesztő kegyetlenségekre képes diktátorokba lehetett szerelmesnek lenni. Ez a cikk három 20. századi diktátor feleségének a portréját rajzolja fel. A szerepük, lehetőségeik, funkciójuk férjük mellett, nagyban függ az adott ország helyzetétől, a történelmi körülményektől, a második világháborútól. A cikk végén pedig egy-egy közös vonásról is olvashatunk, ami összeköti Németország, Románia és Kína diktátorainak feleségeit.
Bizony, mindnyájunknak kellene egy kis „internetméregtelenítés". – állapítja meg Paulo Coelho. A fiatalságára, a hippimúltjára visszaemlékező könyvéről beszél. Talán nem is annyira múlt ez a hippimúlt. Úgy érzi, most is megvan benne az akkori fiatalember, aki persze állandóan változik. Beszél az életét körülvevő változásokról, amelyekhez alkalmazkodva próbálja meg berendezni a hétköznapjait.
Frei Tamás mesél a munkájáról, arról, hogyan lett tévés személyiségből író, majd kávéházlánc-tulajdonos. Könnyedén beszél arról, hogy mit szeret a különböző országokban, arról, hogy hol miért érzi magát otthon. Öröm olvasni, ahogyan ízekre szed egy-egy képet, elkezd szemlélődni. A szemlélődős kitérők után azt is megtudjuk, hogyan lehet sikeres az ember. Meglátják, nem is olyan nehéz, vagy mégiscsak az?
Egy négygyerekes család délutánjának a kellős közepébe csöppenünk. Ki gondolná, hogy a négy gyerkőcből három a családnak nem sajátja, hanem a nevelőszülői hálózat segítségével kerültek Anikóhoz és Róberthez. A kislányok az iskoláról mesélnek, a kisfiú, Dani, mindenkit körülrajong szeretetével. A felnőttektől pedig megtudjuk, hogy a kislányokat azért kellett kiemelni a családjukból, mert nevelőapjuk molesztálta őket. Édesanyjuk azt érzi, hogy a nevelőszülők nem engedik, hogy gyerekei visszakerüljenek hozzá. A félreértésekről, fájdalmakról, a nevelőszülőket hibáztató szemléletmódról beszél a szakszolgálat munkatársa is. Közben este lesz, eljön a mesenézés ideje.
Katinka az alvás után toppan be az interjúra. Picit még álmos, de azért folyton beszél, kérdez. Nem könnyű eligazodni ezen a cikken. Mi van a riporter kedves bókjai mögött, nem tud, vagy nem akar igazán mélyre kérdezni? Vajon mi van Katinka szüntelen cserfelése, visszakérdezései mögött? Ez egy, ügyesen kigondolt taktika, amellyel távol tarthatja magától a magánélete iránt érdeklődőket? Vagy más okai vannak, hogy a beszélgetés felszínén maradjon? Pontos oka van tehát annak, hogy miért nem megy mélyebbre, miért marad a felszínen? Vagy azt mondja, és úgy mondja, ahogyan éppen gondolja. Tényleg az „úszás a szerelme"? Ennyire egyszerű minden?
Eltanácsolt kérő és a szerelem diadala
Ki ne szeretne kedves történeteket olvasni a brit királyi családról? Most nem egy születendő babáról, hanem Erzsébet királynő lánykoráról, a lánykérésről, a Fülöp herceggel kötött házasság akadályairól olvashatunk. A cikk filmszerűen megelevenedő képekben végig száguld a 20. század nagy részén, a középpontba állítva Erzsébet királynő és Fülöp herceg házasságát.
Hír elküldése e-mail-ben űrlap mutatása
