Grecsó Krisztián írásával elmerenghetünk rajta, milyen különös is az, amilyen magabiztossággal a fiatalok mozognak a világban. Tudják, hogyan kell pihenni, élni, szeretni. Az idősebbek máshogyan és máskor állnak meg, másra figyelnek fel, más felé nézelődnek, és aprólékosabban terveznek meg mindent, mint unokáik. Miközben ezen elmélkedünk, megelevenednek előttünk egy nyaralás képei. Nem csodálatos ez az elképesztő két spanyol kamasz lány, akik tudatában vannak a szépségüknek, és biztosak benne, mit akarnak a végre megtalált, szépségben velük vetekedő fiúktól. Tényleg tudják, hogy mit akarnak, vagy „ezek még gyerekek”?
Egy aggódó anyuka kéri Vekerdy Tamás tanácsát. Mi a teendő akkor, ha a tanárok megjegyzik egy kitűnő tanuló, az órákra mindig készülő, kedves, eleven kislánynak, hogy a jó eredményei „csak" a képességeinek köszönhetőek. Ebben a megjegyzésben nem az van, hogy „egyébként nem vagy eléggé jó, valamit rosszul csinálsz, hiába vagy kitűnő"? Mit tehet ilyenkor a család? Keressen másik iskolát? Beszéljen a tanárral? Hogyan éreztesse a kislánnyal az anyuka, hogy büszke rá? Ez rengeteg dilemma, amelyet szülőként talán Ön is átél, vagy élénkek még a gyerekkori emlékei, amikor úgy érezte, hogy eleget tanult, jól teljesített, és ez valamiért mégsem volt „elég jó". Érdemes meghallgatni a pszichológus válaszát, és elgondolkozni azon, kitől, mitől függ az, hogy gyerek-, szülő- és tanárként is boldogtalanok vagyunk sokszor a jelenlegi magyar iskolarendszerben.
Híres színésznők vallanak arról, minek köszönhetik ötvenen túl is nagyszerű alakjukat, lendületüket, életerejüket. Most ötven éven felüli hölgy olvasóink vagy lélegzetvisszafojtva várják, hogy kiderüljön, hogyan is kell vonzónak, fiatalnak maradni, vagy fáradtan legyintenek az újabb „csodarecept" előtt. Talán azt ajánlhatjuk a cikket olvasni szándékozóknak, hogy mindenféle várakozás nélkül hallgassák. Ne reméljenek olyan praktikákat, amelyek mindenkinek beválnak, de az a fajta káröröm se legyen Önökben, hogy „egyszer majd megöregszenek ők is, különben is annyi mindent kipróbáltam már, mégsem jött be". Ha lehet, próbáljanak csak úgy figyelni ezeknek a színésznőknek a történeteire, hogy nem egy világsztár „titka" derül ki, hanem valaki elmeséli, mi ad neki erőt a hétköznapokhoz. Talán érdemes kipróbálni, és ki is lehet próbálni átlagos körülmények között is, amit „ajánlanak", talán nem. Önökre bízzuk.
A Nők Lapja pályázatára beérkezett írásban egy fiatal lány mutatja be édesanyját, aki Xénia és a körülöttük élők számára valóságos hős. Miért is? Nemcsak azért, mert orvos, és megtalálja a testi-lelki bajok orvosságát, türelemmel, odafigyeléssel, nagy-nagy szeretettel közeledik a betegeihez. Azért is hős, mert mindent megtett, hogy meggyógyuljon a rákból. Közben nemcsak magára figyelt, hanem élte a hétköznapjait, gyógyította a betegeit. Az ő története igazi sikertörténet, igen, jó a vége, akárcsak a filmekben.
Minden életkornak, élethelyzetnek és minden embernek van meséje. Akár gyerekek vagyunk, akár felnőttek, a mesék segíthetnek abban, hogy meghozzunk egy-egy helyes döntést, túljussunk egy nehéz életszakaszon, feldolgozzuk örömeinket, bánatainkat. A mesék ősi tudást közvetítenek, az élet és a halál nagy igazságait varázsolják elénk. Mintákat adnak, teljes megoldást soha nem kínálnak, de abban segíthetnek, hogy megküzdjünk a problémáinkkal.
Sokszor halljuk, hangsúlyozzuk, és tapasztaljuk, hogy mennyi feladattal kell a mai nőknek megküzdeniük. Női olvasóink közül biztosan sokan érzik, hogy nem tudnak megfelelni a sok elvárásnak. Úgy gondolják, nem teljesítenek eléggé jól a munkahelyükön, nem vonzóak partnerük számára, kevés időt töltenek a gyerekeikkel. Egy kutatás szerint gyakran nem is a környezettől kapják ezeket a visszajelzéseket a nők, hanem saját belső kritikus hangjuk érezteti velük, hogy életük egyik területén sem elég jók. Ahhoz kaphatunk ötleteket ebben a cikkben, hogyan változtathatjuk át azt a bizonyos belső hangot kegyetlen kritikusból baráttá, aki abban segít, hogy reálisan lássuk önmagunkat, és ne féljünk az új kihívásoktól.
A kimondott szó erejének be nem vallottan, felnőttként is nagy hatalmat tulajdonítunk. Attól félünk, ha valami rosszat mondanak rólunk, hogy tényleg olyanná válunk, mint amilyennek neveztek minket. Hogyan kell, hogyan lehet ezekben a helyzetekben megvédeni magunkat, vagy helyesen viselkedni? Hogyan is működünk mi, általában, hogyan bánunk a körülöttünk lévő emberekkel és tárgyakkal? Vannak emberek, akikről szinte minden helyzetben példát vehetünk, vagy még a leginkább példamutatóak viselkedését sem ítéljük, nem is ítélhetjük meg egységesen?
Mi minden sűrűsödik egy napba? A történet egy csendes, szelíd, utószezonbeli olaszországi estén kezdődik. Azt hisszük, egy, amolyan kedves visszaemlékezést olvasunk. Aztán egyszerre csak megszólalnak a mobiltelefonok. A világ másik végén valami szörnyűség történt, de senki nem tudja pontosan, mi is az. A szálloda televízióján már látni, ahogyan New York-ban ledőltek a tornyok. Közben megérkezik a hotelba egy magyar turistacsoport. Ők is mások, mint akiknek látszanak. Minden más, mint aminek tűnik. Mi is lesz a vége ennek a zűrzavarnak?
A felnőttek hányszor panaszkodnak arról, hogy gyerekeik, unokáik nem eléggé tisztelettudóak. Igen, de vajon mi, felnőttek milyen példát mutatunk a gyerekeknek? Elvárhatjuk-e, hogy ne káromkodjanak, hogy türelmesek legyenek, hogy megértőek legyenek, ha mi, magunk sem vagyunk azok? Nem ellentmondásos-e szülőként azt mondani gyerekünknek, hogy legyen szófogadó, kedves, ha hallotta, ahogyan mi éppen kiabáltunk, veszekedtünk, türelmetlenkedtünk szüleinkkel? Hogyan is lehetünk hitelesek? Talán úgy, hogy megpróbálunk a legszűkebb környezetünkben valódi, a tettekben, a viselkedésben is megmutatkozó, gyerekbarát világot teremteni.
Ismét bepillanthatunk Varró Dani és családja hétköznapjaiba. Jancsi lerajzolja, hogy ő veszekszik a bátyjával, Misivel, és Misi is veszekszik vele. Misi kidobatja a zsebkendőjét Jancsival, és ha nem csinálja meg, akkor „nem lesz a testvére". A két kisfiú között tehát lépten-nyomon, ülve, állva, autóban, biztonsági ülésbe bekötve, zajlik a testvérháború. Az események csak bonyolódnak, mert lám, mi történik… Az egyéves Béni sem akar semmiből kimaradni, így ő is a testvérháború buzgó, lelkes, vagy inkább elszánt résztvevője lett. Olvasóként azért valószínűleg egyszerűbb, nyugodtabb, és mulatságosabb követni az eseményeket, mint Varró Daninak apukaként megélni mindezt.
Érdekes cikkhallgatást és nagy-nagy beszélgetést kívánunk minden olvasónknak és felolvasónknak az új évben is.
Hír elküldése e-mail-ben űrlap mutatása
