Mára prototípusnál tart a világ elsõ hordozható, elektronikus Braille-kijelzõje, amely elég kicsi ahhoz, hogy egy zsebben is elférjen, és összecsavarható, akár egy napilap. A mobiltelefonokhoz, PDA-khoz és laptopokhoz kapcsolható tapintható kijelzõ a ma elérhetõ legfejlettebb technológiát kínálja, és hamarosan akár képek megjelenítésére is alkalmas lehet. A vakok számára készített jelenlegi dinamikus kijelzõk sorokba rendezett apró lábak (pinek) segítségével jelenítik meg a betûket: egy piezoelektromos vezérlõ hatására a lábak (szám szerint hat) a felületbõl kiugorva formálják meg az aktuális karaktert. A legkisebb ilyen kijelzõ is azonban akkora, mint egy telefonkönyv, a súlya pedig fél kiló – nagyrészt amiatt, hogy a vezérlõket merev üvegszáltáblába ültetik.
„Többé-kevésbé hordozható, de bizonyosan nem lehet zsebre vágni. Azt gondolom, hogy az új kijelzõ rendkívül jó ötlet” – mondta Curtis Chang a Vakok Nemzeti Szövetségétõl. Tény azonban, hogy a 3800 dollárért vesztegetett jelenlegi kijelzõk a legtöbb embernek túl drágák.
Ahogy azt a számítástechnikában már megszokhattuk, szinte biztos, hogy az újabb kijelzõ olcsóbb is lesz. A fejlesztés a tokiói egyetemen dolgozó Takao Someyának és csoportjának köszönhetõ, akik hajlékony polimerbõl és vékony fémrétegekbõl készítették el a teljes kijelzõt.
Ezek a rétegek nyomtatással is elõállíthatók, alacsony költségû ráhelyezési technikával, így a 100 dollár körüli ár egyáltalán nem túlzás, állítja Someya. A prototípus felülete 16 cm2, és csak 1 mm vastag, súlya pedig 5 g. Egy szerves tranzisztorokból álló rácsot ültettek a polimer membránra, a tetején 144 hajlékony „lapátocskával”, és az egészet vékony gumival vonták be. A „lapátocskákat” negatív töltésû polimerbõl készítik, amelyek magjában pozitív töltésû lítium ionok vannak, az egészet pedig – egy szendvicshez hasonlóan – két fémelektróda közé zárták. Amikor feszültséget engednek az elektródákra, a lítium ionok a „lapátocska” alsó felén lévõ negatív elektróda felé kezdenek vándorolni. Az eredmény: nagy mennyiségû ion a „lapátocska” alján, ami deformálja a polimert, és arra készteti, hogy felfelé meghajoljon. Mindegyik „lapátocska” csúcsán egy milliméter átmérõjû körfelület van, amely kiemelkedik, amikor a „lapátocska” meggörbül, így egy dudor keletkezik a gumi felszínén. Amikor az aktív cella kikapcsolódik, az ionok visszavándorolnak és szétszóródnak a polimeren, a „lapátocska” visszamerevedik, a dudor pedig eltûnik.
A „lapátocskának” mindössze egy másodpercig tart, hogy kidomborodjon, illetve visszamerevedjen, ez egy könyv vagy egy rövid üzenet elolvasásához elfogadható, de ahhoz, hogy valaki dolgozzon vele, már nem – mondja Chang. Ahhoz, hogy gyorsabban tudjanak váltani, a tranzisztorokat kisebb méretûre kell gyártani, így az elektronoknak kevesebb utat kell megtenniük a tranzisztorok ki- és bekapcsolt állapota között. Someya szerint ezt a nanotechnológia alkalmazásával lehetne elérni.
Az eszközök egyúttal túl is mutatnak a hagyományos Braille-kijelzõn: magukban hordozzák a lehetõséget, hogy egész látványképeket keltsenek életre a felszínén, lehetõvé téve a vakoknak, hogy ugyanúgy érzékeljék a képeket, mint a szavakat. „Az ötlet az, hogy pici pixelek sorát alkossuk meg” – mondja Joseph Bar-Cohen, a NASA sugármeghajtással foglalkozó laboratóriumának elektroaktív polimerekkel foglalkozó szakembere. Bár õ éppenséggel aggódik, hogy Someya eszközében a „lapátocskák” ereje túl gyenge: ha egy vak nem érzi a pontok mozgását, az eszköz nem lesz hatékony.
Someya találmányát 2005 decemberében mutatják be az International Electro Devices nevû találkozón, Washingtonban.
Hír elküldése e-mail-ben űrlap mutatása
