Vértesi Alexa
A 2019-es ICC-t (International Camp on Communication and Computers) az Egyesült Királyságban, Herefordban rendezték. Anikóval, nemzeti koordinátorunkkal és Verával, a másik résztvevővel együtt alkottuk a lelkes magyar delegációt.
Július 22-én korán útra keltünk, hiszen hosszú út állt még előttünk, míg megérkeztünk az ICC-nek idén otthont adó városba. A körülbelül két és fél órás repülőutat követően busszal mentünk be London központjába, ahol átszálltunk egy távolsági járatra, mellyel közel négy és fél órás út várt ránk Hereford városáig. Hosszúnak tűnhet, ám az alábbiakból minden kétséget kizárólag kiderül, hogy abszolút megérte.
Nem sokkal azt követően, hogy délután öt körül leszálltunk a buszról, Victás, szivárványos logós pólóban (vagy mondhatnánk, az önkéntesek egyenruhájában) megérkezett Bob, aki kisbusszal vitte kicsiny csapatunkat a tábor helyszínére, a The Royal National College for the Blind, avagy RNC kampuszára.
Érkezésünkkor megkaptuk az üdvözlőcsomagunkat, amiben nekünk is lapult Victás póló (a Victa látássérült fiatalok számára szervez különböző programokat és idén oroszlánrészt vállaltak az ICC szervezésében is), illetve kaptunk pendrive-ot is a workshopon összegyűlt adataink tárolására, valamint megkaptuk a heti programot is. Meg persze a szobáink kulcsait.
A kampuszon több lakóépület található, melyek barátságos kis blokkokra vannak osztva. A szobák egyszemélyesek, de minden blokkhoz tartozik nappali és konyha, ahol összegyűlhet a társaság. A magyar csapat egy blokkba került, egy brit résztvevővel és az egyik önkéntessel alkottunk egy kis, barátságos lakóközösséget. Körbevezettek minket a szálláson, ami nagyon hangulatos, otthonos és legfőképp akadálymentes volt.
Gyorsan lepakoltunk, aztán már mentünk is vacsorázni. Az esti étkezések alkalmával több opcióból választhattunk, vegetáriánus menü is szerepelt a kínálatban, illetve mindig volt desszert, vagy gyümölcs. Már a vacsora alatt lehetett érezni, hogy a társaság várakozással tekint az elkövetkezendő kilenc nap elé, de még nem is volt ott mindenki.
Étkezés után felkerestük a Sports Hallt, ami a központi találkahellyé vált minden workshop előtt, itt kaptuk meg az aznapi eligazítást és azt is itt tudtuk meg, ki melyik workshopra megy épp, de online is megnézhettük az ICC honlapján létrehozott felhasználói fiókunkban, ahol napokra lebontva megtaláltuk saját órarendünket, összes workshopunkkal. Tizenkettőt kellett kijelölnünk még a tábor előtt egy harmincas listából, amin informatikai és kommunikációs workshopok is egyaránt nagy számban szerepeltek. De a workshopokról majd kicsit később.
Az eligazításon köszöntöttek minket brit házigazdáink, illetve Andrea az osztrák csapatból, aki a workshopbeosztásokat koordinálta. Ismertették a heti programot, illetve a szabadidős tevékenységek változatos listáját is így újfent biztosítva minket, hogy egy percig sem fogunk unatkozni, sok-sok izgalom várt ránk.
Az este a továbbiakban az ismerkedésről szólt. Legtöbbször a kampusz éttermének hangulatos kültéri részén gyűlt össze a társaság, akik szerettek volna vegyülni és jókat beszélgetni, szerencsére szinte az egész tábor ideje alatt távol maradtak a híres brit esős napok, eltekintve néhány kisebb záportól, és bizony volt olyan, hogy a hőmérő harminc fok fölé kúszott, ami elég meglepő arrafelé a körülbelül tizennégy-tizennyolc fokos nyári átlaghőmérséklethez képest.
Nyolc óra felé befutott a japán csapat is, egy körülbelül tizennyolc órás utat követően. Ennek ellenére jó hangulatban kezdtünk beszélgetni és ez olyannyira kitartott, hogy tizenegy felé kezdtünk el azon gondolkodni, hogy talán be kellene mennünk, mert egyrészt a bár is bezár, másrészt kezd lehűlni a levegő.
Fáradtan tértünk vissza a szállásra, és az ICC még el sem kezdődött igazán. Másnapra teljes lett a csapat, éjjel fél három körül megérkeztek a lengyelek is.
A keddi hangulatos reggelit követően ismét eligazítást tartottak, aztán kampusztúra következett, ahol több kisebb csoportot önkéntesek vezettek körbe az iskola igencsak nagy kiterjedésű területén. Megnéztük a különböző épületeket, a jacuzzi- és szaunarészleget, az edzőtermet, a focipályát, a krikettmeccsek színterét, a zenetermet- és ez csak egy pár helyszín a sok közül. Vakvezetőkutyásként, bár a táborba most kutya nélkül mentem, nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy több, a kutyák számára kialakított elkerített futtató, és kutyafürdető is helyet kapott a kampuszon, a hűséges négylábú segítőket pedig szívesen fogadták a táborban, sajnáltam is, hogy korábban úgy döntöttem, nélküle érkezem. Azt hiszem, sokakat lenyűgözött, mennyire felszerelt és akadálymentes volt a helyszín.
A körbevezetés után arra is volt időnk, hogy ismerkedjünk az idei ICC informatikai rendszerével és ellenőrizzük, minden rendben van-e felhasználói fiókjainkkal. A technikusi csapat remek munkát végzett, a gépekre többféle akadálymentesítő szoftvert telepítettek, melyből belépéskor mindenki kiválaszthatta, melyikkel szeretne dolgozni, de braille-kijelzők is a résztvevők rendelkezésére álltak.
Következett az ebéd, ahol először kaphattunk kóstolót a britek által igen kedvelt menüből. Többféle szendvicsből választhattunk, járt hozzá az elmaradhatatlan adag chips, de mindig szerepelt gyümölcs is a kínálatban. Ami az ebédet illeti, a felállás a tábor további részében is ugyanez maradt.
Délután teljes gőzzel indultak a workshopok. Már a jelentkezéskor megkértek minket, hogy hat workshopról készítsünk értékelést, melyik érdekelne bennünket leginkább, mert ezek kiemelt szerepet kapnak majd idén. Mindegyik fontos informatikai, vagy kommunikációs témákat dolgozott fel, akadt olyan is, mely ötvözte a kettőt. Volt köztük prezentációs készségekre irányuló, emberi kapcsolatokkal és információátadással foglalkozó, de olyan is szerepelt a kiemeltek között, ahol azt tanulhattuk meg, hogyan gyűjthetünk hatékonyan információt a világhálóról. Én szintén egy nagyon hasznos workshopra kerültem, melyen a munkakereséssel foglalkoztunk, önéletrajz- és motivációs levél írással, illetve azzal, mikor és hogyan érdemes a munkáltatók előtt feltárni a látássérültség tényét. Rendkívül hasznos workshop volt, kifejezetten interaktív, szituációs játékokat játszottunk, sok-sok fontos kérdést vitattunk meg és a workshop vezetői eljátszottak két állásinterjút, amiket aztán megbeszéltünk, melyik volt a megfelelő és melyik az, ami állásinterjúnak csapnivaló, viszont nagyon vicces volt. A komoly téma ellenére igen csak feldobott hangulatban távoztunk az első felvonásról, ugyanis mindegyik kiemelt workshop hat órás, azaz két részes volt.
Vacsora után a japán delegációval kiegészülve nyakunkba vettük a kampusz környékét, hogy sétáljunk egyet és betérjünk pár dologért a közeli boltba. Nagyon hangulatos esti program volt, még tipikus brit postaládát is láttunk és bevásároltunk brit édességekből is.
Szerdán és csütörtökön is folytatódtak a workshopok. A kiemeltek után következtek azok, amikre még bekerültünk a kijelöltek közül, így én személy szerint belekóstoltam az űrkutatás, a fosszília-másolat készítés és az állatelsősegélynyújtás rejtelmeibe is. Egy biztos, minden workshopból rengeteg élményt vitt tovább az ember és sok új dolgot tanulhattunk, nem beszélve arról, milyen jó társaságok alakultak ki és mennyire kellemes beszélgetésekbe lehetett csöppenni például a negyedórás szünetben, ameddig pihentünk egy kicsit a folytatás előtt.
Esténként jókat beszélgettünk a bárnál, az étterem kültéri részén, de volt számos más szabadidős tevékenység is, amikhez szintén csatlakozhattunk, például goalball, kinti és benti foci, krikett, de nyitva állt az edzőterem, illetve volt lehetőség a kikapcsolódásra a szaunában és a jacuzziban is.
Az esti program része volt az is, hogy az első három napban a delegációk kisebb csoportokban elmentek egy szabadidőközpontba, az Oaker Wood Leisure-be. Mi csütörtökön indultunk útnak kisbusszal, több másik csapattal együtt. Hangulatos, természetközeli helyre érkeztünk, ahol eligazítást tartottak és megkaptuk a hámokat illetve a sisakokat is, amikre biztonsági okokból volt szükség a kalandjaink során. Miután felszerelkeztünk és jó alaposan le is ellenőriztük, minden a helyén van-e, több csoportban el is indultunk, hogy szembenézzünk a különböző kihívásokkal.
A „Majomkihívásban” másztunk több, mint tíz méter magas fára, aztán egy másik feladatban egy fa és kötél elemekből épített mászópályát kellett leküzdeni, a tetején pár kerékgumival, végül, mindezt persze biztosítókötéllel, leugorhattunk hat méter magasból, egy fába épített platformról, ahova természetesen előtte fel is kellett mászni. Izgalmas feladatok voltak, és akkor is akadt bőven dolga az embernek, ha éppen nem ő volt soron, vagy a többiek biztosításában segítettünk és adagoltuk nekik a kötelet, vagy a többieknek szurkoltunk. A holland csapat például dalokat énekelt az éppen mászóknak, remek hangulatot teremtettek. Csak úgy repült az idő és mire elindultunk vissza a kampuszra, az egész társaság kellemesen elfáradt, de a jó hangulat a buszon is megmaradt.
Ha már annyira belejöttünk a mászásba, következő nap volt is alkalmunk folytatni. Felvettük Victás pólóinkat, hogy könnyen ráismerjünk a többiekre és ezúttal az egész ICC család felkerekedett és átruccantunk Walesbe. Nem is voltunk annyira messze, körülbelül harminc kilométerre a határtól, így nem volt túl hosszú az út, a jó társaság és a kellemes beszélgetés miatt még hamarabb elrepült. Végül megérkeztünk a Brecon Beacons National Parkba, ahol még a tábor előtt három programból kellett mindenkinek kettőt megjelölni: sziklamászás, kajakozás és tutajépítés. Én az első kettőt választottam, délelőtt került sor a sziklamászásra, délután pedig a kajakozásra.
Az oktatók az eligazításon elmondták, hogy melyik programra hol kerül sor, így kiderült, hogy a sziklamászó csapatra vár még némi utazás. A Park egyik munkatársával szálltunk be egy kisbuszba, aki aztán elvitt minket a mászás helyszínére.
Igazi dimbes-dombos walesi tájra érkeztünk, körülöttünk erdő, magasba nyújtózó páfrány, amit egy nagyobb, nyílt mezős térség választott el a természetes sziklafaltól, ahol másztunk. A mezőn pedig Welsh pónik legelésztek, szabadon. A lovak szerelmeseként igazán örültem ennek a plusz élménynek, egyszer egész közel jöttek, így meg is tudtuk simogatni őket.
A csapat a faltól nem messze gyülekezett, megkaptuk a hámot és a sisakot, így megint teljes volt a biztonsági felszerelésünk. Miután mindenki elkészült és ellenőrizték, hogy minden rendben van-e a felszereléssel, a legbátrabbak már neki is vághattak a sziklafal meghódításának. Több helyen is lehetett mászni, így egyszerre többen próbálkozhattak. Akik lent maradtak, jó hangulatú beszélgetéssel és fotózással töltötték az időt.
Arra szerintem mindenki nagyon hamar rájött, hogy teljesen más, ha egy mesterséges kapaszkodókkal ellátott fára próbál meg felmászni az ember, mint amikor ott van előtte egy teljesen természetes sziklafal, amin tényleg ott kell helyet találni a lábnak, meg a kéznek, ahol elég széles kiszögellések vannak ahhoz, hogy aztán tovább lehessen haladni. Persze itt sem volt veszélyes a helyzet, hiszen biztosítva voltunk, de így is ügyesnek kellett lenni, ha valaki a tíz méteres fal tetejéig szeretett volna jutni. Nem tudom, hogy ez végül hány résztvevőnek sikerült. Amikor a falon voltam, lehetetlenség volt megítélni, mennyit haladtam, csak azt hallottam, hogy a többiek már jóval alattam voltak. A magassággal soha nem volt problémám, szeretem az ilyen kihívásokat, párszor már falat is másztam, sziklát most először. De ez volt a legextrémebb, ugyanakkor nagyon tetszett. Az oktató rendkívül segítőkész volt, tippeket adott, merre próbáljunk helyet keresni, ha épp nem tudtuk, hogyan tovább és a többiekkel folyamatosan biztatták az épp mászókat lentről. Aztán eljött az a pont, amikor rájöttem, hogy a következő kiszemelt helyre nem tudom felhúzni magam, hiába, a százötvennyolc centis termet nem valami magas, egyszerűen nem értem el úgy a kiszögellést, hogy felhúzzam magam, lejjebb pedig nem tudtam sehol beakasztani a lábam. Így végül megkértem az oktatót, hadd mehessek le, a feladat csak annyi volt, hogy dőljek hátra a hámban és toljam el magam a faltól, majd szépen lassan leengedtek a fal alsó peremére, ahonnan már egyszerűen a talajra lehetett lépni. Fogalmam sem volt, meddig jutottam, de nagyon jó élmény volt.
„Adj egy ötöst” Mondta az oktató, ahogy odafordultam hozzá, aztán miután a tenyerébe csaptam, megfogta a két kezem és mutatta, hogy körülbelül mennyire voltam a tetejétől. Nem sok hiányzott, tényleg.
Mialatt a csapat minden résztvevője próbát tett, a hangulat csak fokozódott és visszaköszönt az előző esti énekelve szurkolunk a mászóknak feeling, ami szerintem mindenki arcára mosolyt csalt és igazán jókedvűen indultunk vissza a kisbuszhoz, miután letettük a felszerelésünket.
Csatlakoztunk az ICC többi résztvevőjéhez, akik ott maradtak, ahol az eligazítást is tartották, mivel a kajakozás és a tutajépítés is itt zajlott. Ebéd után pedig cserélődtek a csapatok.
Hogy őszinte legyek, a kajakozástól egy kicsit tartottam. Imádom a vizet, meg az evezést is úgy általában, tíz éve kenuzom sporttáborban nyaranta. Annyit tudtam, hogy a kajak az egészen más téma és ez volt, ami aggasztott, hogyan fogok én megtanulni egy ennyire különböző evezési technikát.
Kaptunk mentőmellényt, sisakot, aztán végül evezőt is a kezünkbe. Ott jöttem rá, hogy ez tényleg nagyon más lesz így, hogy mindkét oldalra kell evezni, és az evezőrúdon két lapát van, míg kenuban csak egyik oldalra eveznek. Nagyon alapos oktatást kaptunk, ahol részletesen elmagyarázták a technikát, aztán meg is mutatták, a gyengénlátóknak közelről, akiknek pedig kellett, a kezükkel is, hogy érezzék a mozdulatokat. Nem volt nehéz maga a technika, csak szokatlan és nem volt egyszerű ebből egy folyamatos mozgássort létrehozni.
Amikor szárazon már elég jól ment az evezőforgatás, párokat kellett alkotnunk, egy látó, vagy gyengénlátó és egy vak tagja volt a pároknak, így szállhattunk vízre. Én a horvát csapat egyik tagjával, Gorannal kerültem össze, akivel még próbáltuk tökéletesíteni az evezőtechnikánkat, míg a sorunkra vártunk, hogy a folyón is kipróbálhassuk, mit tanultunk. Amikor végül kajakba szálltunk, meglepetten vettem észre, hogy ez nem is olyan instabil, mint gondoltam és nem térdelnünk kellett benne, hanem nyújtott lábbal ültünk egymás előtt. Gondolom, ez a túrázáshoz kialakított hajók előnye, az biztos, hogy kicsivel kényelmesebb volt.
A folyó csendes, nyugodt szakaszán voltunk, a sodrást nem is lehetett igazán észlelni, így attól nem kellett tartanunk egyáltalán, hogy túl gyorsan vinne minket a víz, nyugodtan próbálkozhattunk az evezéssel. Elég viccesen alakult a kajakozás, mert nem igazán sikerült összehangolnunk az evezést, így leginkább körbe-körbe forogtunk, de nagyon jókat derültünk. Aztán, mikor végre el tudtunk indulni, találtunk egy fát. Mondta is az oktató, hogy megsülni már nem fogunk, ez már nagyon jól megy nekünk. Azért a végére egészen belejöttünk, de rég nevettem már ennyit, mint abban a kajakban ülve és fogalmam sem volt, pontosan mit is csinálok, vagy hogyan, de amikor kiszálltam úgy gondoltam, szép és jó a kajakozás, de inkább maradok a kenunál, mert ezt az evezést nem hiszem, hogy meg fogom tanulni. Ami a mi csapatunkat illeti, kaptunk egy kis búcsúajándékot is. Az oktató Goran sisakjára tűzött egy faágat annak tiszteletére, hogy mi lettünk a „Treefinderek.”
Ha közünk lenne a Trónok harcához, remek utónév lenne.
Mikor végeztünk, a tutajépítők még javában dolgoztak, így volt időnk kicsit körülnézni a környéken. Később kis társaságunk, a magyar trió, a japán csapat és Carola, az egyik olasz leányzó, úgy döntött, legyünk kicsit megint gyerekek és felfedeztük a Nemzetipark játszóterét. Nagyon jó móka volt, kipróbáltunk sok mindent, a legviccesebb az volt, mikor felálltunk egy olyan egyensúlyfejlesztő hintára, amit a többiek pörgettek, a középen állónak pedig egyensúlyban kellett maradnia egy rudat fogva. Rögtönzött kis játékunkban úgy kérhettük a hajtókat, hogy gyorsítsanak, vagy lassítsanak, vagy változtassanak irányt, hogy az ő nyelvükön mondtuk a szavakat, így elég vicces volt, ahogy mindenki próbálkozott a japán, olasz, vagy éppen magyar szavakkal. Senki sem szédült el túlságosan, viszont mindenki nagyon jól érezte magát.
Indulás előtt még csináltunk egy csoportképet az egész ICC-s társasággal, aztán elindultunk vissza Herefordba. Kellemesen elfáradtunk, de az út így is jó hangulatban telt, ahogy a visszaérkezést követő esti barbecue parti is.
Szombaton a tábor történetében először rendeztek Media Dayt, eddig külön workshopokon készültek a kreatív írások és hanganyagok, most azonban bővült ezzel is a paletta. Már első este elmondták, hogy gyűjtsük az ötleteinket az ICC újsághoz és rádióhoz, így most szabad utat engedtünk a kreativitásunknak és az egész napot arra szántuk, hogy cikkeket, interjúkat írjunk, illetve vegyünk fel, vagy aki szemfüles volt és ezt már előbb megtette, már csak vágnia kellett a hanganyagot. Sokféle írás, illetve felvétel született különböző témákban. Este bementünk a városba, megnéztük a legrégebbi házat, ami a tizennegyedik század környékén épült, de még mindig gyönyörű, jól karbantartott, habár már csak a város nevezetessége, nem lakják. Volt időnk vásárlásra és a város felfedezésére is, igazán hangulatos volt. Miután visszaértünk a kampuszra, még a bárban jó sokáig beszélgettünk és Yukitól, az egyik japán résztvevőtől gyors origamileckét vehettem, mindig is érdekelt, így nagyon lelkes voltam. Többek között azt is nagyon szeretem az ICC-ben, hogy tényleg bepillanthatunk sok más kultúrába, ami szerintem nagyon fontos.
A vasárnap délelőtt szabad volt, Anikóval, a japán csapattal és az egyik önkéntessel ismét bementünk a városba, így gyorsan elment az idő. Délután vissza a workshopok világába, ezúttal az utazás volt a téma és a praktikus csomagolás mellett szó volt nagyon hasznos utazós alkalmazásokról és a külföldi terveinkről, élményeinkről is, tapasztalatokat cseréltünk, és csak nem akartunk kifogyni a sztorikból.
Aznap este úgy döntöttem, elég bátor leszek és végre a krikettet is kipróbálom. Szinte semmit nem tudtam róla, de nagyon furdalt már a kíváncsiság, milyen is ez a brit nemzeti sport. Közös étkezéseink során a japán résztvevők, Yuki és Shohei, illetve Makoto, a koordinátoruk is többször említette, hogy ők nagyon élvezték, nem kellett nagyon győzködni, hogy én is kipróbáljam. Azt nem tudom, hogy csapatjátékként pontosan hogy zajlik, mi csak ütögettünk, de az is nagyon jó móka volt. Egy egyszemélyes kaput kell védeni a játékosnak ütővel a kézben, a feladat, hogy elüsse az érkező labdát, hogy az ne menjen be a kapuba, mivel az ellenfél pontot szerez, ha a labdát nem térítjük el. Elsőre talán könnyűnek hangzik, de egyáltalán nem volt az.
Másnap meglepetten konstatáltam, hogy két nap van vissza a táborból, nagyon gyorsan repült az idő. Ez a két nap jórészt a workshopokról szólt, na, meg a csomagolásról, sajnáltam, hogy ilyen hamar véget ért ez a kilenc nap. Kedd este azért tartottunk búcsúpartit, addigra az eső is megérkezett, így kivételesen bent voltunk az étteremben, de a társaság hangulatát ez sem rontotta el. Sok ország készült ötletes és vicces produkciókkal, volt olyan csapat is, akik bevonták a többieket, interaktívvá téve az előadásukat. A német és osztrák csapat közreműködésével még dal is született a 2019es ICC-ről, ami hatalmas sikert aratott és megörökített jó pár közös poént, vicces sztorit és elszólást, mint például a „pleasure time-nak” keresztelt leisure time, bár az tény, hogy nagyon kellemes időtöltésnek bizonyultak a szabadidős tevékenységek, így abszolút találó, vagy a felejthetetlen szendvicsezések ebédkor.
Még aznap este is születtek új ismeretségek, sokakkal cseréltünk kontaktot. Jó későn, nagyon fáradtan, de boldogan zuhantam be az ágyba, csak az árnyékolta a hangulatom, hogy másnap, július 31-én korán indultunk haza.
Még az úton is sok emlékezetes pillanatot emlegettünk. Egy másodpercre sem bántam meg, hogy belevágtam ebbe a kalandba, imádtam minden pillanatát, túlzások nélkül. A táborral több álmom is teljesült. Régóta gondolkoztam már azon, hogy jelentkezzek az ICC-re és nagyon boldog voltam, hogy végül sikerült kijutnom. Anglisztikahallgatóként nem hagyhatom ki a helyszínt, remek és nagyon hasznos volt az anyanyelvi környezet és, hogy testközelből is bepillantást nyerhettem a kultúrába. Nagyszerű volt a szervezés és az önkéntes csapat is. Olyan az ICC közössége, mint egy nagy család és nagyon örülök, hogy én is beléphettem ebbe a körbe. Aki a jövőben szeretne részt venni a táborban, annak azt tanácsolom, egy percig se habozzon a jelentkezéssel! Kihagyhatatlan élmény. Ezúton is nagyon szépen köszönöm az Informatika a Látássérültekért Alapítványnak a lehetőséget, hogy mindezt átélhettem!
Babinszki Vera
Melyek voltak az első benyomásai a táborról?
A résztvevők felől nyitottságot éreztem a tábor elejétől kezdve új ismeretségek kötésére. A kedvességük és az, hogy nem riadtak vissza az új helyzettől, nagyban megkönnyítette az esetleges kommunikációs nehézségeket, amelyek az angol nyelv használatából adódtak. Mindenki szeretett beszélgetni, ez volt a lényeg.
Az önkéntesek segítőkészségére nagy szükség volt, hiszen az első időszakban ki kellett ismernem magam a főiskola területén.
A tábor minden szempontból maximálisan akadálymentes volt, és ezt már az első néhány órában egyértelműen észrevettem. Az épületekben és a külső tereken mindenhol vezetősávok segítették a tájékozódást, Braille-feliratok mutatták, hogy melyik ajtó hová vezet, de még az ételautomatán is el tudtam olvasni, hogy a gombok megnyomásával milyen édességeket kaphatok. A számítógépekre egységesen feltelepítették a legismertebb képernyőolvasókat, és az infrastruktúra általában véve is korszerű volt. A képernyőolvasók mellett Braille-kijelzőket is lehetett használni, ami könnyebbséget jelentett a hallássérülteknek is.
Milyen műhelyfoglalkozásokat választott, ezek közül melyik tetszett a legjobban?
A legváltozatosabb foglalkozásokon volt lehetőségem részt venni. Tanultam prezentációkészítést, html-szerkesztést, megismerkedhettem egy statisztikai táblázatokat akadálymentesítő szoftverrel. Belehallgattam, milyen hangok lehetnek a világűrben, egy alkalommal trüffelt készítettünk, máskor a kulturális különbségekről beszélgettünk, illetve arról, hogyan érdemes külföldre utazni látássérültként. Ezen a kurzuson én is megoszthattam a tapasztalataimat az Amerikában töltött cserediákévemről.
Felvettem egy olyan workshopot is, ami az álhírek kiküszöböléséről szólt. Ez tetszett talán a legjobban, mivel amellett, hogy interaktív volt, sok új információval gazdagodtam arra vonatkozóan, hogyan lehet felismerni az internetes tartalomfogyasztás közben a valótlan állításokat.
Az ICC újságjába írtam egy cikket a táborban tapasztalt akadálymentesítésről. Nagy öröm számomra, hogy beválasztották az írásomat!
Milyen szabadidős programokon vett részt? Ezek közül melyik tetszett a legjobban?
A falmászást élveztem a legjobban, bár már próbáltam korábban is. Mégis, minden akadálypályán más kihívásokkal találkoztam. Erre a programra kisebb csoportokban mentünk, csak néhány ország delegációja hódította meg egy este a kalandparkot. Így nagyobb teret kapott a barátkozás is.
Ezenkívül részt vettem a sziklamászáson és a tutajépítésen. Az iskola egyéb sport- és szabadidős tevékenységeket is kínált esténként, de én inkább akkor a bárban vagy a közösségi térben beszélgettem, esetleg a városban sétáltunk vagy vásárolgattunk.
Kérem, meséljen egy személyes történetet egy, a táborban kialakult barátságáról, amelyet a tábor utáni hónapokban, években is szeretne megőrizni!
Mivel a vakságom mellett hallássérült is vagyok, eleinte picit talán úgy érezhettem, hogy kilógok a sorból ezzel a problémával. Ám az ICC-n a kapcsolódó fogyatékosságokból adódó nehézségekre is teljes mértékben odafigyeltek a szervezők és a résztvevők. A műhelyeken és a szabadidős programokon is segítettek, ha elvesztettem a beszélgetés fonalát, vagy ha lemaradtam egy fontos információról. Egy lánnyal, aki szintén hallássérült, különösen sokat beszélgettem mindenféle témáról. Többek között megosztottuk egymással, hogyan hidaljuk át a kommunikáció buktatóit, és hogy melyek a tábor legkevésbé zajos részei.
Adódott-e a tábor alatt bármilyen félreértés kulturális különbségekből?
Egyik este közös városnézést terveztünk. A gyülekező ponton várakozva egyszer csak megszólított valaki magyarul: „Szia, hogy vagy?” Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy rajtunk kívül volt még egy ember, aki beszéli egy picit a nyelvünket. Ez után a felismerés után természetesen mi más lehetett volna a téma, mint Magyarország; a nyelv, a hungarikumok, a magyar városok. Közben az ő saját országáról is megtudhattam érdekességeket.
Egy másik alkalommal csoportképet készítettünk. Miután az egész tábor a képnek legmegfelelőbben rendeződött, valaki kitalálta, hogy mosolygás közben azt is lehetne mondani, hogy ICC. Ez kiejtéskor úgy is hangozhat, mintha angolul mondanánk, hogy „I see (see)”. Valaki ezt a logikát követve viccesen megjegyezte, hogy „I can’t see (see). Elvégre az ICC egy látássérülteknek szervezett tábor. Örömmel tapasztaltam, hogy a vaksággal kapcsolatos ironikus humor országokon is átívelhet.
Hogyan érzi, mit tanult a táborban?
Számomra a legfontosabb, amit a tábor adott, hogy merjek segítséget kérni, jobban kiállni magamért. Ne féljek szólni, ha elakadtam egy feladatban a foglalkozásokon, vagy ha nem értem pontosan az adott angol kifejezést. Azt is nyugodtan jelezhetem, ha a hallásom akadályoz valamiben. Nekem csak egy szavamba kerül mindez, viszont, amíg nem tudja a környezetem, hogy mire van szükségem, nem is teljesíthetik maradéktalanul. Sokat kell még dolgoznom azon, hogy ne csak másokat, hanem magamat is képviseljem, de úgy érzem, az ICC megadta nekem ehhez a kezdő lépéseket.
Megváltoztatta-e a tábor valamennyire a továbbtanulással vagy a munkavállalással kapcsolatos terveit, ha igen, akkor miben?
A jogi tanulmányok folytatásával a tervem a fogyatékossággal élőket képviselni, és az akadálymentességért, az esélyegyenlőségért küzdeni. Az ICC csak megerősítette a terveimet azáltal, hogy bepillantást nyertem egy kifejezetten látássérültek számára létesült főiskola akadálymentesítési módszereibe. Sokat tanultam ezekről, amelyeket remélhetőleg fogok tudni kamatoztatni a későbbiekben.
Melyek azok a szavak, fogalmak, amelyek a tábor után eszébe jutnak az egész nyaralásról?
Akadálymentesség, új barátságok, nyitottság, jó hangulat, életre szóló tapasztalatok.
Mit tanácsolna azoknak a tábor utáni tapasztalatával, tudásával, akik jövőre szeretnének jelentkezni az ICC-be?
Aki nyitott új emberek, kultúrák megismerésére, szeretné gyakorolni a nyelvtudását és emellett érdekes foglalkozásokon is kipróbálni magát, mindenképpen jelentkezzen. Hatalmas élmény lesz, hiszen így egy jó hangulatú, igazi nemzetközi közösség tagjává lehet válni.
